Roberto Bolaño: A romantikus kutyák, ford. Kutasy Mercédesz
Kézenfekvő lenne a kutyák motívumánál kezdeni, és onnan lekövetni a kötet szövegeit. A kutyák irodalmi és képzőművészeti hagyományban betöltött szerepe gazdag, szerteágazó és termékeny – gondoljunk Árgus, Kerberosz, Anubisz mitológiai alakjaira; Gogol, Virginia Woolf vagy Déry Tibor kutyanézőpontjaira; Tiziano, Velázquez vagy van Eyck festményeinek félreeső, mégis jelentéssel telített jószágaira. És túllépve azon a tényen, hogy egy kistestű, fekete foxikeverék mellett írom ezeket a sorokat, a kutya sokdimenziójú metafora: hűség és kiszolgáltatottság, ösztön és azt felülíró törekvés, trauma és játékosság, védelem és sebezhetőség egyszerre van jelen benne – nem véletlen, hogy a kutyanézőpontú elbeszélés – az „ebnapló-irodalom” – legitim műfajjá vált. Emellett a fordításirodalom szempontjából sem mellőzhető a spanyol forrásnyelv szólásmondásainak, idiómáinak kutya-gazdagsága, ami a célnyelvben megfeleltethető közmondásain túl (perro que ladra no muerde – amelyik kutya ugat, az nem harap) nagyon gazdagon használja fel a kutya motivikáját.[1] Mindez azonban inkább háttér, mint kiindulópont. Fontosabbnak tűnik az a kérdés, hogy a kutyák – és különösen a romantikusabbak, azaz a költők – milyen változó minőségben, mégis állandó jelenléttel épülnek be az életbe, és ezáltal az alkotásba. Roberto Bolaño kötetének címadó verse és az ahhoz fűzött fordítói és szerkesztői előszó pontosan ezt a tág, nem redukálható jelentésmezőt nyitja meg: a „romantikus kutyák” nem pusztán motívum, hanem élet- és alkotásmetaforák hordozója.
Átevezvén a kötet címéről a recenzió címére, fontos megemlíteni, hogy pályám túlnyomó részében kellemetlennek és öncélúnak tartottam a szerzők túlzott belebonyolódását abba, hogy mit jelent az írás, valamint az alkotói válság – a hideg rázott az elbeszélőktől, akik nem mellesleg a kiköpött hasonmásai a szerzőknek, maguk is szerzők, verseket írnak a versírás nehézségeiről, kisprózát az ihlettelen tengődésről. Rendszerint az fogalmazódott meg bennem, hogy rendben van, de ez kinek érdekes? Miért írunk az inspiráció hiányáról vagy akár jelenlétéről is, amikor a szövegnek – mélyen szubjektív és idealista világnézetem szerint – elengedhetetlen része, hogy inspiráljon, empátiát ébresszen vagy áttörjön egy falat. Másképpen megközelítve: hogy úgy léptessen közel önmagunkhoz, hogy távolabb terel önmagunktól. Mutasd, ne járd körbe, érd el, hogy lássam, keltsd fel az érdeklődésem – írtam a margószélekre.
Túl egyszerű volna azt írni: „de aztán jött Bolaño”. Valójában jöttek a dolgos évek, az intenzív olvasás évei, majd az olvasás nélküli időszakok; a befogadói, kontemplatív, saját munkára reflektáló évek. És jöttek Bartók Imre regényei (a Lovak folyóban, csak aztán a Jerikó), Nádas Pétertől a Világló részletek, Tove Ditlevsen és Takács Zsuzsa vallomásos szövegei – mind többet szólva az egyéni életről, még ha alkotóról volt is szó bennük –, mint a szövegekről, mint arról a túlexponált kérdésről, hogy mitől író az író, hogyan ír, mi történik, amikor nem, mihez érdemes érzékletesen mérni az alkotói válság pánikját. Az itt felsorolt szerzők Bolañóval talán több szempontból is rokoníthatók, de ami engem megfogott, az a szerzőiség immanenciája: a kérlelhetetlen és magától értetődő alkotói öntudat, ami nem azt szeretné körbejárni, mi a téma, mi a téma nehézsége, hanem úgy írja meg, hogy abban benne foglaltatik a kizárólagosság. Az eltulajdoníthatatlan szerzői öntudat.
Roberto Bolaño chilei születésű író generációjának egyik – életéhez, halálához és utóéletéhez mérten – legkorábban kanonizálódott spanyol nyelven alkotó szerzője. A Vad nyomozók és a 2666 magyar megjelenése a Jelenkor Kiadónál húsz éven belül elérhetővé tette a nagyregényeket a hazai olvasók számára: ez tekinthető megkésettnek és korrektnek is, nézőpont kérdése. A Sonora Kiadónál 2025-ben megjelent A romantikus kutyák című verseskötetnek az életműben elfoglalt helyét, a nagyregényekhez fűződő műfaji és tematikus viszonyát a fordító Kutasy Mercédesz és a szerkesztő Scholz László a kötet előszavaként írt Roberto Bolaño, a költő című kisesszéjében tisztázzák – egyfajta bemelegítésként, ízelítőként az olvasónak. Ami ebből számomra különösen izgalmas, az Bolaño köztes pozíciója: a költészet felől érkező prózista alakja. Annak a hagyománynak a része, amelyben a líra nem előtanulmány, hanem tartós háttér – még akkor is, ha a próza hozza meg a szélesebb recepciót. Kikerülhetetlen a kérdés: költőből lett prózaíróként válik-e „olvasandóbbá” a líra, vagy éppen fordítva, a nagyregényeket legitimálják már jó előre a versek? Az itt közölt recenziónak nem része és célja a filológiai kontextus és igazságtétel: a költő Bolañóról szeretnék a ciklusok törekvéseinek tükrében bevezető gondolatokat biztosítani az olvasóknak ahhoz az ars poeticához, amelynek közlésére a Sonora Kiadó méltónak és időszerűnek tartva, aktualiásából mit sem faragva vállalkozott.
A romantikus kutyák egy gyönyörű, letisztult kétnyelvű kiadvány. A spanyol és annak magyar fordítása oldalpáronként invitálja az olvasót az eredeti szövegvilág és a fordítás egy időbeni érzékelésére, egyben a párbeszédre is. Kutasy Mercédesz a 2666, a Szülőföld és A science fiction szellemének a fordítója is – nagyjából anyanyelvi szinten beszéli Bolañót. Ami ennél is fontosabb, hogy lírafordítása csaknem kifogásolhatatlan. Az öt ciklus noha tematikailag és formanyelvében is széttartó, a fordítás regiszterét és nyelvi világát tekintve egységes, ritmusában kiegyensúlyozott, és néhány – véleményem szerint – csupán preferencián és ízlésbeli kérdésen kívül pontos, szikár és kézbentartott.
A kötet ciklusokba rendezése a következőképpen alakul: a Poetas/Költők ciklus mint prelude, bemelegítés. Ugyan az El burro/A szamár című versfolyam a maga intenzitásában és iránymutatásában erőteljes felütés, ezt bőven ellensúlyozza a ciklus többi verse, mely hol látomásosan (Biblioteca de Poe/Poe Könyvtára vagy Nopal/Nopálkaktusz), hol hasonló intenzitással, de szűkebbre mérten (Atole/Atole és Los años/Évek), hol kendőzetlen személyességgel (Musa/Múzsa, Un final feliz/Egy happy end) mutatja meg az olvasónak, mire számíthat a következőkben. A második ciklus (Detectives/Nyomozók) kicsiben képezi le Bolañonagy játékát: szövegek és létmódok átjárhatósága, a műfajiság újradefiniálása, (szöveg)világok integrációja a kísérlet tétje: részből egész, és az újonnan kialakult egészből új, más részletek megrakadása, továbbalkotása.
Szerkezetileg és fűtöttségében is a kötet központja az Amores/Szerelmek ciklus. Címadásából tartalma egyszerre kiolvasható és félrevezető, mivel noha valóban nőalakokat sorjáz a szerző, ezen nőalakok tűnékeny emlékek, szellemek, jelentéktelenségükben is jelentőségteljesek („Nem, rövid szerelem, akár egy lecsapott fej sóhaja / […] / Rövid, akár a szépség / […] / És csak az láthatja, aki szeret”). Mégsem a versekben megidézett nőalakok és légyottok miatt ez a legfontosabb ciklusa a kötetnek, hanem a címadó vers, A romantikus kutyák miatt, ami egy olyan kérdés körüljárására vállalkozik, amelyre gyakrabban születnek félig sikerült megoldások, mint sikerültebbek.
Avagy mire gondolunk, amikor különbséget teszünk öncélú és nem öncélú alkotástematizálás között? Valójában mire gondolunk mi költők, amikor nem tudunk kilépni az alkotás körül felderengő pánikból: a „nem jó”, a „nem elég” szorongatásából, a félelemből, hogy nem tölthetünk elég időt az írással? És abból a félelemből, hogy minden írással töltött perc az életünkből vesz el: hogy valami olyannak az oltárán áldozzuk fel azt, ami legjobb esetben is csak halálunk után egy héttel igazolja vissza fáradozásainkat. Külső szemlélőnek talán ugyanaz a kettő: egy sikerült és egy sikerületlen vers, egy friss és egy agyonhasznált (és agyonhajszolt) toposz ugyanabban a témakörben. Éppen ezért kell megállnunk a címadó versnél. Kulcssorai – a kiemelések tőlem – így hangzanak:
megnyertem egy álmot.
Ha pedig enyém az álom
nem számít a többi.
Se a munka, se az imádság
se a hajnali tanulás
a romantikus kutyák mellett.
Üres lelkemben élt az álom
és később:
és a rémálom ezt hajtogatta: majd felnősz.
Magad mögött hagyod a fájdalom és a labirintus képeit,
és mindent elfelejtesz.
De akkoriban bűn lett volna felnőni.
Itt vagyok, mondtam, a romantikus kutyákkal
és itt is maradok.
Bolañonál tehát nem kisebb a tét, mint megírni, mit jelent művészként egy lapra tenni fel mindent. Sőt, továbbmennék: mit jelent az alkotói öntudat, amivel kitűntetettnek, szerencsésnek érzi magát az, akinek pont ezt az egy lapot (a költészet, a zeneszerzés, a táncművészet stb. lapját) osztották. Mit jelent továbbmenni az úton az atyáskodó, jószándékú figyelmeztetések ellenére, és kitartóan dolgozni, miközben vállon veregetik az embert, és olyanokat mondanak: majd felnősz, és megérted. Majd elmúlik. (Hasonló ehhez a kötelező írogatsz még? fordulata, a rendben, de mikor lesz normális állásod?, a döbbenet és a nyílt értetlenkedés, amikor a laikusok megtudják, hogy az írásból nem lehet megélni.) Ennek az elsöprő erejű centrumnak követője a Hospitales/Kórházak ciklus, mely a szerelmes önkívület cinikus reflexiója után a lázálmok terepére navigál. A Pedro J. Lastarria… sűrűségében, összetettségében és hangulatában is méltó párverse a Szamárnak, valamint előfutára a Viszontláttam apámat és az Életem a túlélőcsövekben cikluszáró darabjainak.
A kötetzáró ciklus a Crepúsculos/Alkonyatok – amely a forrásnyelv címadása szempontjából beszédesebb, szintetizálóbb fontosságú, mint a nyelvújítás korabeli alkonyat szóalakunk. A crepúsculo a latin creper/crepra/creprum melléknévból képzett szó, melyet a bizonytalan, a homályos, a kétes kimenetelű, az ingadozó szavak fednek le – és az itt szereplő szövegek mind hangulatukban, töredezettségükben és a kötet egyes szövegeihez való visszanyúlásuk gesztusaiban valóban ezt az átmenetiséget, befejezettlenséget fejezik ki – az örökkévalóság fenyegetőbb aspektusát, mely azt vallja: „nem változtathatod meg a kés útját / sem a mindörökre tökéletlen délután képét”. A kötet dramaturgiája így olvasatomban kevéssé lineáris, mint inkább az elmélyülés variációinak sorozataként áll össze. Ahogyan a Költők és a Nyomozók ciklusokat még nyitott mozgásterek jellemzik, a Szerelmek és a Kórház szakaszban a szövegek már egzisztenciális felismerésekké rendeződnek – a záró ciklusban pedig már nem a kilépés lehetősége, hanem a befejezetlenségben, a bizonytalanban maradás következményei válnak hangsúlyossá.
A romantikus kutyák felezővonalat húz, amiben a materiális élet és az alkotói lét megfér egymás mellett, amiben élő és holt költők találkoznak, múzsák és kurvák osztoznak egyazon testen, és beláthatatlan nyomozás folyik ebben az osztott világban – és a bravúr nem abban rejlik, hogy a két világ egymással megengedő, parallel létezik (hiszen akkor a mágikus realizmus eredményeit dicsérnénk csupán). A tét, a bravúr és a költői teljesítmény annak az artikulálásában rejlik, amit jobb híján Bolaño célra fókuszált tudatállapotának nevezhetünk: annak a döntésnek a művészi artikulációja a kötet egésze, ami megtagadja a felnövekedést, az abból következő kreativitástól és szenvedélytől mentes életet, amiben a fájdalmat (megélést) tompa érzéketlenségre, a labirintus képeit (ihletettséget és borzongató talányokat) térképre és iránytűre válthatjuk. A romantikus kutyák verseit ugyanis noha mély és gazdag személyesség hatja át, legalább annyira értelmezhető manifesztóként is: éppen annyira szól a költészet saját életében elfoglalt szerepéről, mint arról, hogy az önkifejezés lehetősége nélküli generáció és az azt követő generációk nem csoda, ha megfulladnak.
Roberto Bolaño: A romantikus kutyák,ford. Kutasy Mercédesz, Sonora, 2025
[1] Hispanofileknek néhány példa: a otro perro con ese hueso – más kutyának dobd a csontot, avagy ezzel mást hülyíts; ser el perro de alguien – valakinek a kutyája lenni, avagy vakon követni valakit; atar los perros con longaniza – kolbásszal kikötni az ebet, avagy túl szép, hogy igaz legyen; perro viejo no aprende trucos nuevos – öreg kutya nem tanul új trükköket, avagy öreg fát nem lehet egyenesre hajlítani.
Hozzászólások